Az Elrejtett Könnyek Gyógyító Harmata

Ma reggel egy apró, csillogó vízcseppre lettem figyelmes a kaktusz tövében. Nem esett az eső, mégis ott volt, makacsul kapaszkodva a porba. Eszembe jutott, milyen gyakran rejtjük el a saját könnycseppjeinket, eltemetjük őket a lélek mélyére, aztán csodálkozunk, miért szárad ki a belső kertünk. Azt hisszük, a gyengeség jele, ha engedjük, hogy a fájdalom vagy a szomorúság felszínre törjön. Pedig a könny, az igazi, zsigeri könny, a lélek fürdője, a belső sivatag esője. Feloldja a megkövesedett félelmeket, elmossa a régi sebek porát, és táptalajt ad az új növekedésnek. Sokszor észrevétlenül viszünk magunkkal olyan terheket, melyekről azt gondoljuk, már rég elengedettük. De a lélek, mint egy bölcs öregasszony, nem felejt. Addig őrzi a fájdalmat, amíg nem engedjük, hogy könnyek formájában kiszabaduljon. Ne félj attól, hogy gyenge vagy, ha megengeded magadnak a sírást. Inkább gondolj rá úgy, mint egy belső tisztulási rítusra, egy mélyreható folyamatra, mely során a lélek újra lélegzethez jut. A rejtett könnyek nem tűnnek el, csak mélyebbre süllyednek, elzárva az élet forrásait. Engedd meg magadnak, hogy ma meglocsold a lelkedet. Érezd, ahogy a sós víz lemossa a felesleges rétegeket, és utat enged a tiszta, friss energiának. Ne szégyelld a könnyeidet; ők a lelked legőszintébb imái, a gyógyulás és a megújulás szent haramtja.