Az Elrejtett Kút Csillagfénye

Léleknaplóm mai lapjára az elveszettnek hitt forrásokról írnék. Mindannyiunkban él egy belső kút, melynek vizét a születésünkkor kapjuk, tiszta és ragyogó, mint a hajnali harmat. Ez a kút a hit, a remény, a feltétel nélküli szeretet és a belső béke végtelen tározója. Ám az élet útja során, ahogy gyűlnek a porrétegek, a csalódások, a félelmek és a társadalmi elvárások, könnyen megfeledkezhetünk arról, hogy ez a kút még létezik. A felszínre került kavicsok, a szárított falevelek és az elengedett ígéretek alatt a víz egyre mélyebbre húzódik, s mi elhisszük, kiszáradt. Mintha a Hold soha nem tükröződne többé benne, mintha a Nap sugarai el sem érnék az alját.

Pedig a kút mélyén a víz továbbra is csendben várja, hogy újra felfedezzük. Nem szűnik meg létezni, csupán a mi tekintetünk fordult el tőle. Gondoljunk csak a régi mesékre, ahol a hősök a legmélyebb sötétségben találnak rá a csodatévő forrásra. Ez nem véletlen. Gyakran csak a legnagyobb krízisek, a legégetőbb hiány érzése terel minket vissza a belső forrásainkhoz. Amikor minden külső támaszunk eltűnik, amikor a világ zaja elhalkul, akkor halljuk meg újra a csendes csobogást, a lélek suttogását, amely a kút mélyéről száll fel. Azt mondják, a Vízöntő korszak egyik nagy tanítása, hogy a kollektív tudatosság erejével képesek vagyunk meghaladni a korlátokat, de ehhez először a saját, személyes kutjainkat kell újra tisztítanunk.

Ne féljünk leásni, ne féljünk elmozdítani a felgyülemlett rétegeket. Lehet, hogy fárasztó munka, lehet, hogy könnyek is kicsordulnak közben, de minden egyes elmozdított kő egyre közelebb visz minket ahhoz a csillagfényhez, ami a mélyben lakozik. Amikor végre újra