Az Elrejtett Suttogások Csendje

Ma reggel a kelő nap sugarai éppen úgy szűrődtek be az ablakon, mint ahogy egy-egy felismerés szűrődik be a tudatba, amikor a zajok elhalkulnak. Gondoltam már a csendről, a jelenlétről, de ma nem a megszokott, békés, tiszta csend fogott el. Hanem az a fajta csend, ami akkor jön el, amikor a belső párbeszédek, a "mi lett volna ha", a "mit kellett volna tennem" kérdései elnémulnak. Az a csend, ami teret ad az elfelejtett suttogásoknak.

Gyakran rohanunk, sürgetjük az időt, s közben elfelejtjük, hogy a lelkünk nem egy gépezet, hanem egy élő, érző lény. A lélek beszél hozzánk, finom jelzésekkel, megérzésekkel, belső impulzusokkal. Ezek azonban könnyen elvesznek a mindennapok zűrzavarában, a feladatok súlya alatt, a félelmek hangos kiabálásában. Elnyomjuk őket, mert racionális magyarázatot keresünk mindenre, vagy éppen azért, mert félünk attól, amit hallani fogunk.

Épp a Nap és a Merkúr kvadrátja alatt gondolkodom ezen a jelenségen, mely a kommunikációban és az önkifejezésben hozhat feszültséget. Mintha az elménk direkt elterelné figyelmünket a lélek finomabb üzeneteiről. Hányszor éreztünk már egy belső "nem-et", amikor igent mondtunk? Hányszor súgta a szívünk, hogy "állj meg", miközben tovább hajtottunk? Ezek azok az elrejtett suttogások. Nem kiáltások, nem fenyegetések, hanem finom, szinte észrevehetetlen jelek, melyek a helyes irányba terelnének minket. Olykor a testünkön keresztül üzennek: egy váratlan fáradtság, egy enyhe diszkomfort érzés. Máskor egy ismétlődő álom, egy különös találkozás.

Ahhoz, hogy meghalljuk őket, elengedhetetlen a csend. De nem az a csend, ami külsőleg van jelen, hanem az a belső csend, amikor szándékosan leállít