Az Elrejtett Szív Láthatatlan Ösvénye

Van úgy, hogy az élet megfagyaszt bennünket. Nem jéggé, nem kővé, hanem egy olyan állapotba, ahol a spontaneitás, a könnyedség elillan. Ez a „túlgondolás” állapota, amikor minden egyes lépést, minden kimondott szót, minden érzelmet ezerszer átforgatunk magunkban, mielőtt a világ elé tárnánk. Egy belső cenzor ül a vállunkon, suttogja a „mi van ha…” kérdéseket, addig elemezve a lehetséges kimeneteleket, míg a cselekvés puszta gondolata is megbénít.

És persze, ez a túlgondolás néha szükséges. A bölcsesség része, hogy átlátjuk a dolgokat, mérlegelünk. De van egy pont, ahol ez a bölcsesség fojtogatóvá válik. Amikor már nem a belátás, hanem a félelem vezérel, amikor a szív spontán impulzusait elfojtjuk a racionális érvek rideg falai mögött. Ilyenkor a lélek egy üres szobában találja magát, a gondolatok labirintusában, ahonnan nehéz kijutni.

Észrevettétek már, hogy a gyermeki lét mennyire mentes ettől? Ők még nem gondolják túl a dolgokat. Éreznek, reagálnak, élnek. Persze, a felnőttlét bonyolultabb, tele felelősséggel. De vajon elfelejtettük-e a lényegét? Azt, hogy néha hagyni kell a belső gyermeket felszínre jönni, azt a részt, amelyik vakon bízik, amelyik mer hibázni, mer nevetni, mer szeretni.

A túlgondolás csapdája akkor válik valóságossá, amikor az éles eszünket fegyverként fordítjuk önmagunk ellen. Amikor a jövő lehetséges fájdalmától rettegve, a jelen örömétől is megfosztjuk magunkat. Egy olyan állapot ez, ahol a szív láthatatlan ösvényei elzáródnak, s helyette egy betonnal leöntött, racionális úton lépdelünk, melyen minden lépés súlyos, minden döntés terhes.

Talán itt az ideje megállni egy pillanatra, és hallgatni