Az Elrejtett Várakozás Fuvallata

Ahány út, annyi várakozás. Nem a sietős, türelmetlen idegességre gondolok, ami a dugóban vagy egy sorbanállás közben kerít hatalmába. Hanem arra a mélyebb, szinte láthatatlan rétegére, ami a lelkünk legmélyén, csendesebben és kitartóbban lélegzik. Egy várakozás, ami nem egy konkrét eseményhez, hanem egy érzéshez, egy állapotra, egy belső megtapasztalásra fűződik. Talán arra, hogy egyszer majd eljön az a pillanat, amikor minden a helyére kerül, amikor a szíved megnyugszik, és végre otthon érezheted magad a saját bőrödben. Vagy arra, hogy rátalálj valakire, aki megért téged a szavak nélkül is. Esetleg arra, hogy a belső hangod végre tiszta és érthető legyen, és már ne tévesszék meg a külvilág harsány zajai. Ez a fajta várakozás nem teremt hiányt, inkább egyfajta puha, alig érzékelhető fuvallat, ami hordozza a reményt, a lehetőséget. Mintha a Hold járása és a csillagok tánca is ezt a csendes ígéretet hordozná, miszerint minden a maga idejében bontakozik ki. Nincs sürgés, nincs erőltetés. Csak a tiszta tudás, hogy ami eljön, az eljön, és ami marad, az marad. A mi feladatunk csupán az, hogy tiszta szívvel, nyitott lélekkel fogadjuk. Engedjük, hogy a várakozás ne terhes teher, hanem könnyed szellő legyen, mely lágyan simogatja lelkünk rejtett ösvényeit, és elvezet minket a megérkezés szelíd ölelésébe. És addig is, minden nap egy apró lépés, egy apró rezdülés ezen az úton. Ne keressük görcsösen a beteljesülést, hanem engedjük, hogy az találjon meg minket, amikor készen állunk rá. Mert a várakozás maga is egy utazás, egy belső táj, ahol a lélek növekedhet, érhet, és felfedezheti önmaga végtelen mélységeit.