Az Elszalasztott Lehetőségek Ködfátyla

A ködfátyol lassan kúszott fel a hegyoldalon, elrejtve a tájat a kíváncsi szemek elől. Én pedig ott álltam, a lábammal még az ösvényen, a tekintetemmel már valahol a ködbe vesző csúcson. Annyi lehetőség suhant el mellettem, mint őszi levelek a szélben. Mindegyik egy-egy út, egy-egy választás, melyek elágazásai a sorsom labirintusában rejtőztek.

Emlékszem, ahogy a Nap ragyogott, amikor az első elágazáshoz értem. Egy hang azt súgta, "Merj változtatni, merj lépni egy ismeretlen ösvényre!" De én féltem a kövektől, a göröngyöktől, a sötétségtől, ami az új út rejthetett. Inkább maradtam a megszokott, biztonságos ösvényen. Aztán jött a következő lehetőség, és a következő... Mindegyik elhaladt mellettem, mint egy tovatűnő álom.

Most, ahogy a ködfátyol beborít mindent, rájövök, hogy a legnagyobb kockázat nem a változásban rejlik, hanem abban, ha nem élünk a kínálkozó lehetőségekkel. Mert az elszalasztott pillanatok ködfátyla vastagabb lesz, mint bármelyik köd a hegyen, és elrejti előlünk a valóságot, a lehetőséget, hogy valóban önmagunk legyünk. Ne engedjük, hogy ez a köd eluralkodjon rajtunk! Merjünk lépni, merjünk választani, merjünk élni! A köd elmúlik, de az elmulasztott pillanatok árnyai örökre megmaradnak.