Az Elszigeteltség Apatit Jégvirágai

Tudjátok, van az az érzés, amikor az ember azt hiszi, egyedül van a világegyetemben? Nem feltétlenül a fizikai értelemben, hanem úgy belül, a lelke mélyén. Mintha egy űrruhát viselne, ami elválasztja a többi embertől, a világtól, még önmagától is. Ezt az érzést, ezt az elszigeteltséget látom az apatit kristályokban, fagyos, kék jégvirágokként.

Évekkel ezelőtt, amikor a Szaturnusz visszatérésem közepette navigáltam, mintha a bolygó súlya rászakadt volna a vállamra. Minden, ami addig tartott, elkezdett szétesni. A kapcsolataim, a karrierem, a hitem. Egyedül maradtam a romok között, és azt hittem, ez a vég. Az apatit jégvirágok akkor jelentek meg az álmaimban, hideg, távoli szépségükkel.

Aztán egy nap, sétáltam az erdőben, és észrevettem egy magányos fát. Óriási volt, sokkal öregebbnek tűnt, mint a többi fa körülötte. A kérge repedezett volt, ágai csavarodottak, de mégis, tele volt élettel. Megértettem, hogy az elszigeteltség nem feltétlenül jelent gyengeséget. Lehet erő is, a lehetőség arra, hogy mélyebbre gyökerezzünk, hogy megtanuljunk egyedül virágozni.

Azóta, ha érzem az elszigeteltség apatit jégvirágait a szívemben, emlékezem arra a magányos fára. Emlékezem arra, hogy a csendben is van szépség, és hogy a távolság néha közelebb visz önmagamhoz. Mert végül is, mindannyian egyedül érkezünk és távozunk, de a kettő között megtalálhatjuk a kapcsolódást, a szeretet, és a saját, egyedi szépségünket a világban.