Az Elszigeteltség Füstkvarc Homálya

Néha úgy érzem, mint egy szobor a város közepén. Körülöttem nyüzsög az élet, hallom a nevetést, a sietős lépteket, látom a színes ruhákat és a boldog arcokat. De én nem vagyok része ennek a forgatagnak. Érzem az elszigeteltség sűrű, füstös fátylát, mint egy Füstkvarc homályt, ami elválaszt a többiektől.

Nem tudom, mikor kezdődött. Talán lassan kúszott be az életembe, észrevétlenül. Talán egy régi sebhely hegedt be így, ahelyett, hogy összeforrt volna a többiekkel. Talán ez a Bak bennem, aki néha annyira komolyan veszi a felelősséget, hogy elfelejt kapcsolódni.

Mindenesetre itt vagyok. Egyedül. És néha ez a magány nem a béke csendje, hanem egy fullasztó sötétség. Ilyenkor leülök a képzeletbeli padomra, és figyelem a többieket. Próbálok rájönni, mi az, ami hiányzik belőlem. Mi az, ami miatt nem tudok én is ott lenni, köztük, együtt nevetni, együtt érezni.

Aztán eszembe jut egy régi bölcsesség: az igazi kapcsolat önmagaddal kezdődik. Talán nem kifelé kellene figyelnem, hanem befelé. Lehet, hogy az elszigeteltség nem egy átok, hanem egy lehetőség. Lehetőség arra, hogy jobban megismerjem önmagam, hogy elfogadjam a saját tökéletlenségeimet, hogy megtanuljam szeretni azt a szobrot, aki a város közepén áll.

És talán, csak talán, ha elég bátor vagyok ahhoz, hogy lebontsam a saját falaimat, akkor a többiek is közelebb mernek jönni. Akkor a Füstkvarc homálya eloszlik, és a napfény is elér a kőszívemhez. Akkor én is része lehetek a forgatagnak. Akkor én is élhetek.