Az Elszigeteltség Jégkristály Virágai

Az elszigeteltség néha egy gyönyörű, bár fájdalmas kertet növeszt a szívünkben. Jégkristály virágok nyílnak ott, minden egyes magányos órában egy-egy újabb. Kezdetben talán csak a hidegség érezzük, a fagyos leheletet, ami elválaszt a világtól. Keressük a meleget, a kapcsolódást, a visszhangot, de csak a csend fogad.

Egy nap, a jégkristályok közt bóklászva, észrevettem, hogy a legszebb, legélesebb virágok a legmélyebb sebek helyén nőttek. Azokon a helyeken, ahol a legtöbbet fájt a világ, ahol a leginkább egyedül éreztem magam. Ekkor értettem meg, hogy az elszigeteltség nem feltétlenül büntetés, hanem egy lehetőség. Egy lehetőség arra, hogy önmagam kertjévé váljak. Hogy a csendben meghalljam a saját szívem dobbanásait, hogy megértsem a lelkem suttogásait. A jégkristály virágok emlékeztetnek arra, hogy a legmélyebb fájdalomban is megtalálható a szépség, hogy az elszigeteltségben is virágozhat a lélek. És hogy néha, a legfontosabb találkozásokra önmagunkkal, csak a csendben kerülhet sor. Ez a belső kert aztán képes táplálni a külső kapcsolatainkat is, ha eljön az idő, mert már tudjuk, milyen gyökerekből táplálkozunk.