Az Elszigeteltség Jégkristály Virágai

Az elszigeteltség gyakran jégkristályként telepszik meg a szívünkön. Finom, törékeny szépség rejlik benne, de fagyos érintése lassan zsibbasztja az öröm forrásait. Észrevétlenül épít maga köré falakat, amik kívül tartják a melegséget, a kapcsolódás lehetőségét. Emlékszem, mikor a Szaturnusz épp kvadrátot vetett a Napomra – legalábbis az asztrológusom szerint –, mintha egy láthatatlan búra borult volna rám. Mindenki távolinak tűnt, a mosolyok is tompábbak lettek. Azt hittem, nekem kell elfordulnom, hogy megvédjem magam a csalódásoktól, a fájdalomtól. Napról napra mélyebbre ástam magam a magány jeges kertjében.

Egy nap, ahogy a hóesést néztem az ablakból, feltűnt, hogy a jégkristályok, bár különállóak, mégis egy nagyobb egészet alkotnak. A hópelyhek ezrei összefogva képesek betakarni a tájat, puha, fehér takarót szőve a földre. Megértettem, hogy az elszigeteltség nem kell, hogy végleges állapot legyen. Nem kell, hogy elvágjon a világtól. Inkább lehetőség a befelé fordulásra, az önmagunkkal való mélyebb kapcsolódásra. Az, hogy ideiglenesen visszavonulunk, nem jelenti azt, hogy örökre el kell zárkóznunk. A jégkristály is elolvad tavasszal, táplálva a földet, hogy új élet sarjadhasson. Az elszigeteltségből is születhet valami új, valami mélyebb, valami értékesebb, ha hagyjuk, hogy átalakuljon bennünk. Ehhez azonban el kell kezdenünk olvasztani a jeget, egy-egy apró lépéssel közeledve a fény felé, nyitott szívvel várva a meleg ölelést.