Az Elszigeteltség Kék Jégvirágai

Az elszigeteltség nem feltétlenül magány. Időnként egy kék jégvirágokkal borított kert, melyben a lélek önmagára talál. Emlékszem egy télre, amikor minden barátom, minden ismerősöm távol volt. Úgy éreztem, a világ elhagyott, pedig valójában én húzódtam vissza. Mint a macska, ami elvonul, hogy nyalogassa a sebeit.

Sokáig ostoroztam magam ezért a visszahúzódásért. Azt hittem, gyengeség, pedig valójában erő volt. Ebben a kényszerű magányban kezdtem meghallani a belső hangomat, azt a halk suttogást, ami eddig elveszett a zajban. Rájöttem, hogy a külvilág állandó elvárásai, a megfelelési kényszer mennyire eltávolítottak önmagamtól.

A kék jégvirágok lassan elolvadtak, ahogy a szívem is engedni kezdett. Megértettem, hogy az elszigeteltség néha ajándék. Lehetőség arra, hogy megtaláljuk a saját középpontunkat, hogy feltöltődjünk, és erősebben, bölcsebben térjünk vissza a világba. Ahogy a Nap is elvonul néha, hogy újult erővel ragyogjon. Az elszigeteltség nem a vég, hanem egy mélyebb, belsőbb kezdet.