Az Elszigeteltség Kőszívű Tornya

Olyan régóta építgettem már. Tégláról téglára, minden egyes csalódás, minden elutasítás egy-egy újabb követ jelentett. Körülöttem magasodott, lassan eltakarva a napot, a fényt, a külvilágot. A Kőszívű Tornyom. Biztonságosnak hittem. Itt nem érhetett fájdalom, nem téphetett meg senki. De a csend, ami odabent uralkodott, lassan fojtogatni kezdett. A torony falai hidegek és ridegek voltak, nem öleltek, nem melegítettek. Egy visszhang volt csak a társam, a saját félelmeim visszhangja. Egy nap, mikor a Hold, valamiért különösen fényesen ragyogott, megláttam a repedéseket a falakon. A tökéletlenség jeleit. És megértettem: a torony nem a világ elől véd, hanem a világtól zár el engem. A szeretet, a kapcsolódás, a valódi élet elől. Lassan, nehéz szívvel kezdtem lebontani. Egy követ naponta. Tudom, sokáig tart, és fájdalmas lesz. De a szabadság, ami a romok mögött vár, az a fény, ami átszűrődik a repedéseken, mindennél többet ér. Mert a magány, az igazi börtön.