Az Elszigeteltség Kunzit Kristályszilánkjai

A Kunzit, a szív köve, gyengéden rózsaszín, mégis, mikor az elszigeteltség kristályszilánkjaira törik, éles sebeket ejt. Egykor a Nagy Medve csillagképének lábánál találtam rá egy apró darabjára, reményt hozott, hogy megtalálom a helyem a világban. Azt hittem, hogy az elszigeteltség az valami külső dolog, valami, ami engem választ el másoktól. Pedig nem. Az elszigeteltség nem a távolság, hanem a fal, amit magunk köré építünk. A félelem falát, hogy nem vagyunk elég jók, hogy nem szeretnek minket igazán, hogy ha megmutatjuk a valódi énünket, elutasítanak.

Emlékszem, egy napraforgóföld szélén ültem, a tűző nap égette a bőröm, a szél pedig suttogott a gabonatáblán. Körülöttem élettel teli természet, bennem viszont dermedt csend. Nem tudtam kapcsolódni. Nem tudtam megosztani a gondolataimat, a félelmeimet, a vágyaimat. Azt hittem, hogy senki sem értene meg. Éreztem, ahogy a Kunzit a zsebemben szinte lüktet, mintha emlékeztetni akarna arra, hogy a szeretet bennem is ott van, csak elfedem.

Akkor értettem meg, hogy az igazi gyógyulás azzal kezdődik, hogy lebontjuk ezeket a falakat, téglánként. Nem kell azonnal mindent megmutatni, nem kell tökéletesnek lenni. Elég, ha egyetlen őszinte pillantást engedünk a külvilág felé. Elég, ha egyetlen szót, ami a szívünkből jön. Mert a valódi kapcsolatok nem a tökéletességre, hanem az őszinteségre épülnek. És a szeretet, mint a napfény, áthatol minden akadályon, ha engedjük. A Kunzit megtanított arra, hogy az elszigeteltség nem egy végzet, hanem egy lehetőség. Lehetőség arra, hogy önmagunkkal kerüljünk közelebb, és onnan, a saját középpontunkból kapcsolódjunk a világhoz.