Az Elszigeteltség Obszidián Barlangjai

A mélység hívott, a visszhangzó csend, mely nem a béke, hanem az üresség szülötte. Az elszigeteltség obsidián barlangjaiba tévedtem, hol minden visszapattan, de semmi sem marad. A külvilág zaja elhalkul, de a belső hangok felerősödnek, s vádolnak. A skorpió jegyében születettek talán jobban ismerik ezt a zugot, a lélek éjszakáját, amikor a felszín alatt fortyogó vulkán kitörni készül, de helyette önmagába zuhan. Nincs menekvés, csak szembenézés. A tükör, melyet az obsidián tart elém, nem a külsőm tükrözi, hanem a lélek legmélyebb, legféltettebb titkait. Hazugságokat, elhallgatott fájdalmat, elfojtott vágyakat. És itt, ebben a sötét barlangban, rádöbbenek, hogy nem a világ zárt ki engem, hanem én zártam ki magam a világból. A falakat én építettem, a rácsokat én kovácsoltam. A kulcs pedig ott van a zsebemben, a megbocsátás, a szeretet, a nyitottság kulcsa. De vajon van-e elég bátorságom használni? A barlang mélyén a felismerés lángja gyúl, s talán ez a fény vezérel ki a sötétségből.