Az Elszigeteltség Ólomkristály Cseppje

Az elszigeteltség. Milyen sokat halljuk, milyen sokszor érezzük. De vajon mi lakozik e mélyen ülő érzés mögött? Nem a külső körülmények - a bezártság, a távolság -, hanem a belső magány, a kapcsolódás hiánya önmagunkkal.

Egy régi történet jut eszembe egy idős remetéről, aki egy hegytetőn élt, távol a világ zajától. Látogatói gyakran csodálták, hogy tud ennyire egyedül lenni, hogy nem gyötri a magány. Ő pedig mindig azt válaszolta: "Soha nem vagyok egyedül. Én vagyok itt önmagammal."

És ebben rejlik a kulcs. Az elszigeteltség nem a külső elszigeteltség, hanem a belső. Ha nem tudunk kapcsolódni önmagunkhoz, a saját szívünk hangjához, akkor hiába vesz körül bennünket a tömeg, a szeretet, a nyüzsgés, belül ürességet érzünk. Mintha egy ólomkristály cseppje zárna minket foglyul, elszigetelve a világ fényétől, melegétől.

A megoldás nem a külső keresés, nem a mások általi elfogadás hajszolása, hanem a befelé fordulás. A csend megtalálása, a saját belső kertünk gondozása. Hogy meghalljuk a lelkünk suttogásait, hogy megértsük a vágyainkat, hogy elfogadjuk a hibáinkat, hogy szeressük magunkat, feltétel nélkül.

Mert csak akkor tudunk igazán kapcsolódni másokhoz, ha előbb kapcsolódtunk önmagunkhoz. Csak akkor tudunk szeretni, ha előbb megszerettük magunkat. Csak akkor tudunk elfogadni, ha előbb elfogadtuk magunkat. És akkor az elszigeteltség ólomkristály cseppje széttörik, és beengedi a szívünkbe a világosságot.