Az Elszigeteltség Rodonit Szirmai

Az elszigeteltség, a magány súlya sokszor váratlanul nehezedik ránk, mint egy láthatatlan palást. Mintha a világ zajában egyszer csak elnémulna a saját szívünk dobogása, és a külvilág is egyre távolabb, elmosódottabban látszana. Érzés ez, mely mélyen gyökerezik a lélekben, mégis, sokszor a külső körülmények tükröződése csupán. Egy nehéz időszak, egy csalódás, vagy egyszerűen csak egy bolygóállás is felerősítheti ezt a melankolikus érzést.

Emlékszem, egykor én is ebben a Rodonit szirmokból font palástban járkáltam. Minden virág szirma egy-egy elszalasztott lehetőség, egy-egy ki nem mondott szó, egy-egy félbehagyott álom volt. Azt hittem, a magány az én sorsom, és hogy senki sem értheti meg a szívem mélyén rejlő sebeket. Egy nap azonban, egy idős asszonyra találtam egy elhagyatott teaházban. Látta a szememben a fájdalmat, és annyit mondott: "A Rodonit szépsége abban rejlik, hogy emlékeztet minket a gyógyulásra. A piros erezetek a remény fonalai, melyek összekötnek más szívekkel."

Akkor értettem meg, hogy az elszigeteltség nem egy állapot, hanem egy választás. Választhatom azt, hogy a sebeket dédelgetem, és bezárom magam a Rodonit szirmok közé. Vagy választhatom azt, hogy kinyújtom a kezem, megosztom a fájdalmam, és beengedek másokat a szívembe. A Rodonit nem a magány köve, hanem a feltétel nélküli szereteté. Arra tanít, hogy merjünk sebezhetőek lenni, és merjünk kapcsolódni. Mert a gyógyulás útja mindig a másik ember szívéhez vezet. Az elszigeteltségből a szeretet hídja vezet ki.