Az Elszigeteltség Selyemgubó Fonala

Az elszigeteltség nem feltétlenül a magány rideg, kietlen pusztája. Néha egy selyemgubó finom, puha szövedéke, mely óv és véd a külvilág zajától. Egy időszak, amikor a lélek visszahúzódik önmagába, hogy hallja a belső hangokat, melyek a mindennapok forgatagában elnémulnak. Emlékszem, egy alkalommal, amikor az élet viharai különösen erősen ostromoltak, éreztem, hogy minden erőm elhagy. Ahelyett, hogy kétségbeesetten kapaszkodtam volna a megszokott kapaszkodókba, hagytam, hogy a csend magába zárjon. Nem harcoltam a magány ellen, hanem engedtem, hogy az átöleljen.

Ebben a selyemgubóban, a külső ingerektől elzárva, kezdtem meghallani a szívem suttogását. Rájöttem, hogy a félelmeim, a bizonytalanságaim mind-mind lehetőségek a növekedésre. Ahogy a hernyó a gubóban átalakul, úgy változtam én is. Letettem a régi, elavult mintákat, és beengedtem az újat, a frisset. Megértettem, hogy az elszigeteltség nem büntetés, hanem egy ajándék. Egy lehetőség, hogy szembenézzek önmagammal, hogy megértsem a valódi vágyaimat, és hogy megerősödve lépjek ki belőle. A gubó fala nem börtön, hanem a következő szárnyalás bölcsője.