Az Elvárás Fagyöngy-Börtöne

Ma reggel, a Nap épphogy átbújt a Skorpió jegyének árnyékán, egy különös érzés telepedett rám. Valami nehéz, ragadós, mint a fagyöngy szorítása egy faágon. Ráébredtem, az elvárás börtönébe zártam magam. Nem a külvilág elvárásai, nem, hanem a sajátjaim. Tökéletesnek kellett lennem, mindig helyesen cselekednem, mindenkit boldoggá tennem. Mintha egy láthatatlan kötélen rángattak volna, a megfelelés kényszere lassan megfojtott.

Egy régi történet jutott eszembe, egy szent emberé. Állítólag évekig meditált egy barlangban, hogy elérje a megvilágosodást. Amikor végre kijött, sugárzó arccal, az első ember, akivel találkozott, megkérdezte: "Megvilágosodtál? Érzed a béke áldását?" A szent összezavarodott. Nem volt benne semmi különös, semmi földöntúli. Rájött, a megvilágosodás gondolata, az elvárás, hogy annak lennie *valamilyennek*, éppen az volt az, ami megakadályozta, hogy megtapasztalja a valódi békét.

Én is így vagyok. Elvárom magamtól a boldogságot, a sikert, a bölcsességet, de épp ez az elvárás akadályoz meg abban, hogy elfogadjam a jelen pillanatot, hogy meglássam a szépséget a tökéletlenségben. Ahelyett, hogy szabadon szárnyalnék, a saját magam által szőtt hálóban vergődöm.

Ma elengedem az elvárásokat. Ma nem akarok *valaki* lenni, csak *lenni*. Csak lélegezni, érezni, szeretni. Hagyni, hogy a dolgok úgy történjenek, ahogy történniük kell. Mert a szabadság nem a tökéletességben rejlik, hanem a tökéletlenség elfogadásában. A fagyöngy börtöne megnyílik, és a lelkem végre szabadon szárnyalhat.