Az Elvárások Kristály Palotája

Olyan magasra építettem, az egekbe szökött. Az Elvárások Kristály Palotáját. Minden egyes követ gondosan csiszoltam, tükrözve vágyaim legtisztább, legfényesebb formáit. Azt hittem, ha elég magasra építem, ha minden részlete tökéletes, akkor a boldogság beköltözik, és soha nem hagy el. A tornyokban az elismerés visszhangzott, a csarnokokban a siker illata lebegett. De a palota hideg volt. A kristály áttetszőségén átláttam az ürességet, a hiányt, ami belülről marcangolt.

Egy nap, egy vándor érkezett. Nem csodálta a palotát, nem irigyelt a gazdagságomra. Csak rám nézett, mélyen a szemembe. "Miért zártad ki a szelet?" – kérdezte. "A szél hordozza a változást, az új lehetőségeket."

Akkor értettem meg. A tökéletességre törekvés vakká tett. Féltem, hogy a szél összetöri a palotát, elviszi az illúziókat. De valójában éppen az a szél kellett ahhoz, hogy megérezzem a valódi élet illatát. Letéptem a kristályból egy darabot, és a földre dobtam. Apró szilánkokra tört. És ahogy a szél behatolt a réseken, a palota elkezdett omladozni. Nem volt fájdalom. Csak szabadság. Most már nincs palota. Csak egy mező, ahol a virágok szabadon nőnek, és a szél szabadon jár. És én, aki most már tudom, hogy az igazi érték nem a kristályban, hanem a szívben rejlik.