Az Elvárások Obszidián Falai

Az elvárások sötét, tükröződő falai. Obszidiánból épülnek, kemények és ridegek. Mindenki falakat emel, önmaga köré is, mások köré is. Észrevétlenül rakjuk a köveket, egy-egy "Neked ezt kéne...", "Ilyenkor ezt szokás...", "Egy rendes ember..." sóhajjal. Aztán egyszer csak ott állunk, bezárva a saját magunk által teremtett labirintusban, és csodálkozunk, miért nem látjuk a napot.

Egy idős asszony, aki egész életében a családja elvárásainak akart megfelelni, mesélte egyszer, hogy a tükörben már nem ismeri fel magát. A mosolya elszürkült, a tekintete fáradt. Azt mondta: "Én már csak egy árnyék vagyok, annak a nőnek az árnyéka, akinek lennem kellett volna." Szavai mélyen szíven ütöttek.

Vajon hányan érezzük magunkat így? Hányan fojtjuk el a vágyainkat, a tehetségünket, a valódi önmagunkat, csak hogy megfelelhessünk valakinek? A szülőknek, a társadalomnak, a párkapcsolatunknak, a munkahelyünknek?

Az elvárások falai nem örökre szólnak. Le lehet őket bontani. Egyenként, türelemmel, szeretettel. Először is, fel kell ismerni, hogy léteznek. Aztán meg kell kérdezni magunktól: kinek az elvárásai ezek? Tényleg a miénk? Vagy valaki más álmait éljük?

Ha a válasz az, hogy valaki más álmait, akkor el kell engedni. Nem könnyű, de felszabadító. Ahogy egy obszián darab a tűzben alakul át, úgy a mi lelkünk is átalakulhat, ha szembenézünk a félelmeinkkel és a korlátainkkal. Merjünk önmagunk lenni, hibáinkkal, gyengeségeinkkel, és azzal a ragyogással, ami csak a miénk. Merjük lerombolni a falakat, és kilépni a napfényre.