Az Elvárások Óceánkék Börtöne

Az elvárások… óceánkék börtönünk. Mély, végtelen víz, mely látszólag szabadságot ígér, ám a valóságban lehúz a mélybe. Megfulladunk benne, anélkül, hogy tudnánk, ki zárta ránk. A szüleink? A társadalom? Vagy talán mi magunk?

Emlékszem egy álomra. Egy gyönyörű, kék kagylóra találtam a tengerparton. Felvettem, és a fülemhez emeltem. De ahelyett, hogy a tenger zúgását hallottam volna, halk suttogást hallottam: "Légy tökéletes. Légy sikeres. Légy boldog." Minél jobban próbáltam figyelmen kívül hagyni a hangokat, annál hangosabbak lettek. A kagyló egyre nehezebb lett, végül lehúzott a tengerbe.

A víz hideg volt és sötét. Körülöttem minden elmosódott. Azt hittem, meghalok. De aztán valami történt. Egy apró, ezüstös hal úszott felém. Megérintette az arcomat, és a kagyló hirtelen eltűnt. A víz kitisztult, és megláttam a napfényt átszűrődni a felszínen. Felúsztam, és levegőt vettem.

A parton ülve rájöttem, hogy az elvárások kagylója bennem lakozott. Én választottam, hogy hallgatok rá. Én tettem magam rabjává. Azóta nap mint nap emlékeztetem magam: a valóság sosem tökéletes, és a boldogság nem egy cél, hanem egy út. A tenger továbbra is kék és mély, de már tudom, hogy nem kell belefulladnom. Elég, ha néha belemártom a lábam.