Az Elvarázsolt Szemlélődés Kertje

Léleknaplómban ma egy régi, mégis új felismerés ragyog fel, mint hajnali harmatcsepp a lótuszlevélen. Évekig kerestem a tökéletességet, a hibátlant, a sima utat, ahol minden lépés harmóniában van a kozmikus renddel. Súlyos terhet cipeltem magammal: a bizonyosságot, hogy csak akkor lehetek méltó a Fényhez, ha minden egyes rezdülésem tiszta és hibátlan. Ez a vágy, bár nemesnek tűnt, valójában egy szelíd börtön volt, ami megakadályozta, hogy igazán megéljem az életet.

Aztán eljött egy olyan időszak, amikor a Merkúr árnyékban mozgott, és a kommunikáció, az önkifejezés minden formája akadozni kezdett. Nemcsak a szavak, hanem a gondolatok is kuszaságba merültek. Ez a zavar azonban nem szokatlan módon kétségbeesésbe sodort, hanem egy mélyebb, intuitívabb réteget nyitott meg bennem. Megengedtem magamnak, hogy a kuszaságban is létezzek. Nem próbáltam azonnal megfejteni, rendszerezni, kijavítani a belső zűrzavart. Csak voltam benne, mint egy szemlélő, aki egy gyönyörű, de rendezetlen kertben sétál. Megengedtem a vadonnak, hogy vadon legyen, és a kusza indáknak, hogy saját ritmusukban fonódjanak.

És ekkor történt a csoda. Ahelyett, hogy harcoltam volna a hiányosságokkal, megengedtem nekik, hogy legyenek. Nem a tökéletességre törekedtem, hanem a teljességre. Megértettem, hogy a teljesség magában foglalja a hibákat, a botlásokat, a kuszaságot is. Ezek nem akadályok, hanem részei a folyamatnak, olyan minták a szövetben, amelyek egyedivé és gazdaggá teszik az egészet. Az elvarázsolt szemlélődés kertjében nincs rossz virág, csak sokféleség. Nincs hibás levél, csak az élet múló jelei. A szépség a rendetlenségben, az emberi létezés törékenységében és erejében rejlik. És ebben a felismerésben találtam meg