Az Én Vas Szürke Pajzsa

Oly sokáig hordtam. Észre sem vettem, hogy a részemmé vált. Azt hittem, védelek, pedig csak elzárt. Vas szürke pajzs volt, kovácsolt félelemből, megerősítve a múlt fájdalmaival. Minden egyes csalódás, minden egyes elutasítás egy-egy újabb szegecs volt a felületén. Éreztem a súlyát, de azt mondtam magamnak, muszáj, hiszen kint annyi a veszély. Pedig a legnagyobb veszély éppen az volt, hogy nem engedtem be a fényt. Nem engedtem, hogy megérintsenek, hogy igazán lássanak. Azt hittem, erős vagyok, de csak egyre magányosabb lettem a hideg fém mögött. Ma letettem. Nem volt könnyű. A rozsda mélyen a bőrömbe ivódott. De a napfény, ami most először éri a csupasz szívem, gyógyító. Talán még sebezhető vagyok, talán még fáj, de tudom, hogy ez az igazi erő. Az erő, hogy le merem tenni a pajzsot, és beengedem az életet, minden színével, minden fájdalmával, minden szeretetével.