Az Érzékenység Opál Szirmányai

Valahol mélyen, a szív legrejtettebb kamráiban lakozik az érzékenység. Nem gyengeség ez, ahogyan azt oly sokan hiszik, hanem egy kifinomult érzékelő, amely képes meglátni a világ legapróbb rezdüléseit, meglátni az emberek lelkének legfinomabb árnyalatait. Könnyen sebezhetővé tesz, persze, mint egy védtelen virágszirmot a szélviharban, de cserébe olyan mélységben tudunk kapcsolódni a világhoz, amire mások képtelenek.

Emlékszem egy idős asszonyra, aki a piacon árulta a virágait. Apró, törékeny nő volt, ráncos arccal és szomorú szemekkel. A virágai viszont gyönyörűek voltak, mintha a napfény és a szeretet táplálta volna őket. Egyszer odamentem hozzá, és vettem egy csokor ibolyát. Miközben fizettem, megérintettem a kezét. Hideg és érdes volt, de valami megfoghatatlan melegséget éreztem áramlani belőle. Megköszöntem a virágokat, és elindultam, de ő utánam szólt: "Látom, hogy a szíved tele van fájdalommal. De ne feledd, a fájdalom is lehet szép, ha hagyod, hogy virággá váljon benned."

Azóta is sokszor eszembe jutnak a szavai. Az érzékenység nem azt jelenti, hogy el kell zárkóznunk a fájdalomtól, hanem azt, hogy meg kell engednünk neki, hogy átjárjon minket, hogy megtisztítson és megerősítsen. Mint az opál, melynek szépsége a fénytörésben rejlik, az érzékenység is akkor mutatja meg igazi pompáját, ha elfogadjuk minden árnyalatát, minden törékenységét. Mert a valódi erő a sebezhetőségben rejlik, abban a képességben, hogy meg merjük mutatni a világnak a legmélyebb érzéseinket, és nem félünk szeretni, még akkor sem, ha tudjuk, hogy fájdalommal járhat.