Az Igazság Zöld Smaragdja

A tükörbe néztem, de nem a fizikai valóm tükröződött vissza. Egy mély, ismeretlen szem bámult rám, telis-tele kérdésekkel, vágyakkal, és egy soha el nem múló szomjjal. A szomj az igazságra. Oly sokáig bújtam az önáltatás ködös szobáiban, festve a falakra rózsaszín virágokat ott, ahol valójában repedések tátongtak. Kényelmes volt, persze. Könnyebb volt elhinni a hazugságokat, amiket magamnak szőttem, mint szembenézni a rideg valósággal. De a lelkem mélyén, ott, ahol a csillagok fénye is alig ér el, tudtam, hogy ez nem maradhat így.

Egy öreg indián asszony mesélte egyszer, hogy az igazság olyan, mint egy zöld smaragd. Csiszolatlanul éles és durva, de ha a szívünk alázatával és a lelkünk kitartásával munkálkodunk rajta, egyre ragyogóbbá válik, míg végül bevilágítja az egész életünket. Nehéz út, mondta, fájdalmas és tele bukkanókkal, de a végén a smaragd fénye gyógyít és vezet.

És most, a tükör előtt állva, érzem, hogy elindultam ezen az úton. Tudom, hogy még sok csiszolásra van szükség, hogy a smaragd fényesen ragyogjon bennem, de már nem félek a repedésektől a falon. Mert látom, hogy mögöttük ott van az igazság – néha fájdalmas, néha gyönyörű, de mindig, minden körülmények között szabadító. És én, lassan, de biztosan, meg akarom találni a saját smaragdomat.