Az Illúzió Aranyló Piszkafa

Hajnal hasadt. A szoba félhomályában, ahogy a függöny résein beszűrődött a nap első sugara, megpillantottam. A régi, faragott piszkafa volt az. Évek óta nem láttam, pedig mindig ott volt a sarokban. Furcsa nosztalgia öntött el. Eszembe jutottak a gyerekkori esték, amikor nagyapám a kandalló előtt ülve, ezzel a piszkafaval birizgálta a parazsat. Azt hittem, a tűz lobogtatására használja, de ma, valahogy másképp láttam.

Rájöttem, hogy az élet tüze is néha elalszik, kihuny. És a piszkafa, az a kis eszköz, ami segít újraéleszteni a lángot. Nem a fát gyújtja meg, hanem a parazsat, a már meglévő, de rejtett tüzet piszkálja elő. Az illúzió aranyló piszkafa. Mert sokszor a problémáink, a kihívásaink nem új tüzek, hanem a régi, elhanyagolt parázs felpiszkálása. Ahelyett, hogy új megoldásokat keresnénk, elég lenne a már meglévő tudásunkat, erőforrásainkat, képességeinket feléleszteni. Azt, ami mélyen bennünk szunnyad. A piszkafa emlékeztet, hogy ne a külső lángot keressük, hanem a belső parazsat tápláljuk. Hogy merjünk visszanyúlni a gyökereinkhez, a múltunk tanulságaihoz, és azokban megtalálni a megoldást a jelen kihívásaira. Mert minden, amire szükségünk van, már bennünk van. Csak néha egy kis piszkálásra van szükség, hogy újra lángra kapjon.