Az Illúzió Borostyán Palástjának Fonala

A világosság néha vakít, és az ember elbújik az árnyékában, abban a hiszemben, hogy ott biztonságban van. Évekig kerestem a tökéletességet, a hibátlan életet, mint egy megszállott alkimista, aki aranyat akar csinálni ólomból. Illúziót kergettem. Meg akartam felelni egy képnek, amit magam elé festettem, egy képnek, ami nem én voltam. Egy ragyogó borostyán palástot akartam magamra ölteni, ami eltakarta a valódi énem.

Észrevettem, hogy minden egyes próbálkozásom, hogy jobb, szebb, okosabb legyek, egyre messzebb sodort attól, aki valójában vagyok. A lelkem egyre szűkebb lett ebben a mesterséges burokban. Mint egy ékszerbogár a borostyánba zárva, fuldokoltam a saját tökéletességemben. Egy nap, egy régi öregasszony, aki a piacon árulta a gyógynövényeit, rám nézett mélyen a szemembe, és azt mondta: "Kislány, ne feledd, a borostyán szépsége nem a tökéletességében rejlik, hanem abban, hogy megőriz egy darabka múltat, egy emléket, egy hibát."

Akkor értettem meg. A hibáim, a gyengeségeim, a sebhelyeim azok, amik igazán én vagyok. Ezek formáltak engem, ezek tanítottak engem. Nem kell tökéletesnek lennem ahhoz, hogy szeressenek, ahhoz, hogy elfogadjanak. Elég, ha önmagam vagyok, a maga tökéletlen, gyönyörű valóságában. Azóta letettem a borostyán palástot, és hagytam, hogy a Napfény rávilágítson a valódi énemre, a hibáimra, a gyengeségeimre, a szépségeimre. És meglepődve tapasztaltam, hogy sokkal szebb vagyok így, mint valaha is voltam a hamis tökéletesség illúziójában.