Az Illúzió Opál Színjátéka

Néha, a tükörbe nézve, egy idegent látok. Nem a ráncokat számolom, vagy a hajszálaim ezüstös csillogását figyelem. Nem is az idő múlását kutatom a tekintetben. Hanem azt a mélyen gyökerező illúziót, amivel oly sokáig festettem magam köré a valóságot. Az opálhoz hasonlóan, melynek szépsége a fény játékán múlik, én is hajlamos voltam a külső visszhangoktól függővé tenni az önmagamról alkotott képet. Azt hittem, ha elég ügyesen tükrözöm mások elvárásait, akkor valódi leszek. Pedig a valódiság belülről fakad, a csendben, a megengedésben, abban a térben, ahol nem szűrődik be a világ zaja. Most, hogy lassanként lehámlik rólam az illúzió máza, egyre tisztábban látom a mögötte rejlő igazságot. Nem tökéletes, nem hibátlan, de az enyém. És ez a legnagyobb ajándék, amit adhatok magamnak: a bátorságot, hogy meglássam és elfogadjam önmagam a maga teljes valójában, anélkül, hogy a külső fények átszínezzék.