Az Illúziók Alabástrom Labirintusa

Mindannyian építünk labirintusokat. Kényelmes, vakítóan fehér falakat húzunk magunk köré alabástromból, melyekben az illúzióink visszhangoznak. Meggyőződések, félelmek, vágyak által vezérelve bolyongunk a folyosókon, elhisszük, hogy ez a valóság, a biztonságos otthonunk. De az alabástrom törékeny. Egyetlen őszinte kérdés, egyetlen erős fény elég ahhoz, hogy repedések keletkezzenek rajta. Emlékszem, egy Mérleg-Napú őszi éjszakán, amikor a telihold ezüstös fénye átszűrődött a függönyön, megpillantottam egy apró repedést a saját labirintusom falán. Mögötte – amit korábban sosem mertem észrevenni – egy másik valóság húzódott, egy valóság, melyben a saját árnyaim nem csupán tükröződtek, hanem élni kezdtek. Megrémültem, persze, de a kíváncsiság erősebb volt. Azóta folyamatosan vésővel, kalapáccsal dolgozom a labirintusomon. Néha fájdalmas, néha felszabadító. Tudom, hogy sosem fog teljesen eltűnni, de minden egyes leomló darabbal egyre közelebb kerülök a valódi önmagamhoz, egy önmagamhoz, aki nem fél kilépni a fényre, még ha az olykor vakító is. És te? Hol tartasz a saját labirintusodban?