Az Illúziók Lila Ametisztfüggönye

Annyi mindent hiszünk el, amit látunk, pedig a valóság ritkán mutatkozik meg nyíltan. Leginkább fátylak mögül leskelődik, vagy éppen torz tükrökben mutatja magát. Gondoljunk csak a ragyogóan kék tengerre, mely valójában mélyén sötét és ismeretlen. Vagy a szeretett arcra, mely mögött oly sokszor rejtőzik a félelem, a kétség.

Évekkel ezelőtt, egy kihalt ösvényen sétálva találtam egy ametiszt kristályt. Gyönyörű volt, mély lila színe szinte vibrált a napfényben. Hazavittem, büszkén kitettem az ablakba, hogy mindenki láthassa. Ám ahogy a nap átvilágította, észrevettem egy apró repedést a belsejében. Addig nem láttam. A kristály nem volt tökéletes. Mint ahogy mi sem vagyunk azok.

Rájöttem, hogy az illúziók, amiket magunk köré építünk, éppúgy rejtik, mint mutatják a valóságot. A tökéletesség illúziója pedig a legveszélyesebb mind közül. Hisz azt sugallja, hogy sosem lehetünk elég jók, hogy mindig van valami, amit el kell rejtenünk. Pedig a repedések, a hibák tesznek minket egyedivé, emberivé. A tökéletlenségünkben rejlik az igazi szépség. Engedjük le tehát az ametisztfüggönyt, és nézzünk szembe a valósággal, a maga teljes pompájában és tökéletlenségében. Mert csak így találhatjuk meg a békét önmagunkban, és a helyünket a világban. Ne feledjük, még a legszebb kristály is törékeny.