Az Illúziók Obszidián Vizei

Tekintettem a vízre, az éjfekete, tükörsima obsziánra, mely a bennem lakozó félelmeket és vágyakat vetítette vissza. Nem láttam a mélységet, csupán a felszínt, a tökéletes, megtévesztő képet, amit magamról alkotni próbáltam. Azt hittem, ha elég erősen hiszem, a víz valóban olyanná válik, amilyennek látni akarom. Elhitettem magammal, hogy a sebezhetőség gyengeség, az érzékenység teher, a kétség pedig árulás.

De az obszián, bár gyönyörű és sima, hideg és rideg kőzet. Nem engedi, hogy elmerülj benne, nem ölel át, nem enyhíti a szomjat. Csak tükröt tart. És a tükör néha hazudik.

Egy apró kavicsot dobtam a vízbe. A tökéletes felszín megtört, a tükörkép elmosódott. És abban a pillanatban megértettem. Az illúzió, amibe kapaszkodtam, csupán védőpajzs volt. A félelem szülte, a kényelem táplálta. De a valódi élet, a valódi növekedés a víz mélyén rejtőzik, a homályban, a bizonytalanságban. Ahol nem tökéletes tükör, hanem a valódi, torz és néha ijesztő arcom vár. És ahol, paradox módon, megtalálom az igazi szépséget, a hitelességet, az önmagammal való teljes békét.