Az Illúziók Opál Fehér Fátyla

A kertemben állok, az esti szürkületben. Az illatok, a földé, a virágoké, szinte tapinthatóvá válnak. Figyelem a holdat, ahogy lassan kibontakozik a fátyol mögül, amely még a nappal fényéből maradt. Ez az a fátyol, ami oly sokszor takarja előlünk a valóságot. Az illúziók fátyla. Hisszük, hogy ismerjük a világot, az embereket, magunkat. Pedig valójában csak a felszínt kapargatjuk, a saját, szűkített valóságunkat látjuk.

Aztán jön egy pillanat, egy váratlan esemény, egy fájdalmas felismerés, és hirtelen leomlik a fátyol. Megpillantjuk a mélységet, a bonyolultságot, az igazságot. Sokszor ijesztő, amit látunk. A saját gyengeségeink, a mások rejtett motivációi, a világ kegyetlensége. De ebben a fájdalomban rejlik a lehetőség. A lehetőség, hogy mélyebbre ássunk, hogy megértsük, hogy elfogadjuk. Hogy ne a fátyol által torzított képet szeressük, hanem a valóságot. Mert a valóságban, a maga tökéletlenségében is ott ragyog az isteni szikra. Ott van a lehetőség a növekedésre, a fejlődésre, a valódi kapcsolódásra. Ne féljünk hát letépni a fátylat. Merjük meglátni a valóságot, még ha fáj is. Mert csak így találhatunk rá a valódi önmagunkra és a valódi boldogságra.