Az Illúziók Opál Színjátéka

Az illúziók – a ragyogó, csábító opálok. Mindegyik szivárványt rejt, ígéretet, egy másik valóságot, ami talán vonzóbb, mint a mostani. Ó, milyen könnyű elveszni bennük! Mintha egy tükörlabirintusban bolyonganánk, ahol mindenhol a saját, idealizált képünk köszön vissza. Azt hisszük, ismerjük magunkat, pedig csak az illúziókkal teli opálunkat látjuk.

Egy régi legenda kering a hegyek között egy remetéről, aki egész életében a tökéletes meditációs pózt kereste. Azt hitte, ha eléri azt a bizonyos, előírt testhelyzetet, megnyílik előtte a kozmikus tudat kapuja. Éveket töltött gyötrelmes gyakorlással, mereven tartva a testét, de a megvilágosodás csak nem akart eljönni. Aztán egy nap, egy vihar elől menekülve, egy barlangban talált menedéket. A földön ülve, összegörnyedve, fájdalomtól gyötörten érezte először igazán a testét, a lényét. És akkor, abban a pillanatban, megértette: a tökéletesség illúziója gátolta őt, ahelyett, hogy segítette volna.

Nekünk is le kell tennünk az opálokat. El kell engednünk a tökéletes párkapcsolat, a makulátlan karrier, a hibátlan én képét. Mert a valódi szépség a repedésekben, a tökéletlenségben rejlik. Azokban a pillanatokban, amikor lemeztelenítjük a lelkünket, és szembenézünk önmagunkkal, pont úgy, ahogy vagyunk. Nem többnek, nem kevesebbnek. Akkor találjuk meg az igazságot, és akkor kezdhetjük el a valódi utazást önmagunk felé.