Az Illúziók Opál Színpadán

Ma az illúziókról írok, azokról az opál színű fátylakról, amiket magunk elé teremtünk, hogy eltakarjuk a valóságot. Nem feltétlenül rosszindulatból, néha csupán védekezésből, máskor pedig mert a valóság túl fájdalmas, túl nehéz ahhoz, hogy szembenézzünk vele. Emlékszem egy idős kertészre, aki a rózsáit gondozta. A leggyönyörűbb virágok voltak a környéken, ám a kertész sosem engedte, hogy bárki is közel menjen hozzájuk. Azt mondta, a tövisek megvédik a szépséget. Pedig valójában a tövisek nem a rózsákat védték, hanem a kertészt a csalódástól, attól, hogy valaki letépje és eldobja a virágait. Az illúziója a tövisek erejében rejlett. Sokan élünk hasonló illúziókban. Azt hisszük, ha megteremtünk egy ideális képet a világról, akkor a fájdalom nem érhet el minket. Pedig az illúziók olyanok, mint az opál: gyönyörűek, de törékenyek. Egyetlen rossz mozdulat, egyetlen elhibázott szó, és az egész kép darabokra hullik. Az igazi bátorság nem az illúziókba menekülés, hanem a valósággal való szembenézés. Még akkor is, ha az néha szívszorító. Csak így tudjuk megtalálni az igazi szépséget, a valódi örömöt, ami nem múlandó, hanem mélyen gyökerezik a lelkünkben. Mint a kertész, aki egy nap végre meg merte mutatni a rózsáit a világnak, a tövisek ellenére is.