Az Illúziók Opálfényű Templomai

A valóság néha olyan, mint egy gyönyörűen faragott opál. Színei káprázatosak, formái szinte éteri szépségűek, de ha nem megfelelő szögben nézzük, csupán egy szürke, fénytelen kődarabot látunk. Így van ez az illúzióinkkal is. Megalkotjuk őket, hogy elrejtsük a fájdalmat, hogy szebbé varázsoljuk a nehézségeket, hogy elviselhetőbbé tegyük az életet. De az illúziók templomai törékenyek. Egy apró repedés, egy enyhe érintés, és az egész építmény összeomolhat, maga alá temetve minket a felismerés súlya alatt.

Emlékszem, egykor egy hatalmas, opálfényű templomot építettem magam köré a tökéletesség illúziójából. Azt hittem, ha elég keményen dolgozom, ha mindig mosolygok, ha mindenkinek a kedvére teszek, akkor elkerülhetem a csalódást, a fájdalmat, a magányt. De a tökéletesség egy elérhetetlen cél, egy délibáb a sivatagban. És ahogy egyre többet áldoztam ennek az illúziónak, úgy veszítettem el egyre többet önmagamból.

Aztán egy nap, a templom falain megjelentek az első repedések. Apró, alig észrevehető vonalak, de ott voltak, figyelmeztetve a közelgő összeomlásra. Eleinte próbáltam elfedni őket, vakolatot kentem rájuk, fényesre csiszoltam az opált. De a repedések egyre mélyültek, egyre szélesebbek lettek, mígnem az egész templom remegni kezdett.

Akkor értettem meg, hogy az illúzióim nem védenek meg a valóságtól, hanem éppen ellenkezőleg, elzárnak tőle. Hogy ahhoz, hogy valóban éljek, le kell rombolnom ezeket a templomokat, és szembe kell néznem a fájdalommal, a hiányokkal, a sebekkel. Nem volt könnyű. Fájt minden egyes kődarab, ami lehullott. De a romok között, a csupasz földön, végre megláttam az igazi ön