Az Illúziók Zöldes Színjátszó Fátylai

Néha, mintha zöldes fátyol ereszkedne a világra, eltorzítva a valóságot. Nem hazugság ez, nem a gonosz kísértése, hanem az illúzió lágy, ám csalóka ölelése. Azt hisszük, látjuk a teljes képet, pedig csak egy torzított tükörképét nézzük. Az elvárásaink, a félelmeink, a vágyaink mind-mind belejátszanak ebbe a zöldes színjátékba. Meg akarunk felelni, el akarunk érni valamit, ami talán nem is a mi utunk, ami talán csak egy vágyálom.

Észrevettem, ahogy egy barátom szinte belebetegedett abba, hogy megfeleljen a szülei elvárásainak. Ügyvédnek tanult, pedig a szíve mélyén művész volt. Láttam a zöldes fátyolt a szemében, ahogy küzdött a valósággal, ahogy próbálta meggyőzni magát, hogy ez az ő útja. Évekig tartott, mire lebontotta ezeket a fátylakat, mire szembenézett önmagával, és megtette azt, amire a lelke mélyén mindig is vágyott.

Ez a zöldes színjátszó fátyol mindannyiunk életében megjelenik. Fontos, hogy felismerjük, ha már nem enged minket tisztán látni. Merjünk kérdezni, merjünk szembenézni a félelmeinkkel, és merjünk a szívünkre hallgatni, még akkor is, ha az nem egyezik a külvilág elvárásaival. Mert a valódi boldogság abban rejlik, hogy önmagunk vagyunk, mindenféle illúzió nélkül.