Az Irigység Bazaltszívű Madarai

Ma egy különös érzés kísértett. Nem volt éles, mint a féltékenység fullánkja, sokkal inkább egy tompa nyomás, egy árnyék, ami a szívemre telepedett. Irigység volt. Nem a szomszéd új autójára, vagy a kolléga előléptetésére, hanem valami mélyebbre, valakinek a belső békéjére, az önazonos ragyogására.

Észrevettem, hogy minél jobban próbálom elnyomni ezt a sötét szárnycsapást, annál erősebben verik a bazaltszívű madarak a mellkasomat. Aztán eszembe jutott egy régi történet egy bölcs asszonyról, aki azt tanította, hogy az irigység nem ellenség, hanem egy hírnök. Egy hírnök, aki arra emlékeztet, hogy mi is képesek vagyunk arra, amit a másikban csodálunk.

Nem kell az ő útját járnunk, nem kell az ő virágait elvennünk. Ehelyett tápláljuk a saját kertünket, öntözzük a saját álmainkat. Az irigység fájdalma átfordulhat inspirációvá, ha megértjük, hogy a másik sikere nem a mi kudarcunk, hanem egy tükör, amely a bennünk rejlő potenciált mutatja. Ma nem a bazaltszívű madarak uralkodnak felettem, hanem a felismerés könnyedsége. Talán holnap már el is repülnek.