Az Irigység Jáspis Suttogásai

Az irigység nem a birtoklás vágya, hanem a másikban látott fény elhalványításának sötét kísértése. Mintha egy apró, jáspis színű kő lenne a szívünk mélyén, ami időről időre felbukkan, és suttogó hangon mérgezi a gondolatainkat. Észrevétlenül kezdi el rágni az örömünket, mikor egy barátunk sikereinek tapsolunk, mikor egy idegen boldogságán merengünk.

Emlékszem, egy éjszaka, mikor a telihold ezüst fátylat terített a kertemre, egy kis madár sérülten esett a földre. Mikor a kezembe vettem, éreztem a remegését, a félelmét. Gondozni kezdtem, naponta etettem, óvtam a hidegtől. Lassan gyógyult a szárnya, és ahogy egyre erősebb lett, úgy éreztem, egyre kevésbé van szüksége rám. Egy nap aztán, gyönyörű énekkel szállt fel a fák közé, eltűnt a lombkoronában. Éreztem, ahogy a jáspis kő suttogása felerősödik: "Elhagyott. Nem voltál elég jó."

Akkor értettem meg. Nem a madár távozása fájt, hanem az a suttogás, ami azt akarta elhitetni velem, hogy valami hiányzik belőlem. Az irigység nem a másik sikere, hanem a saját fényünk elrejtése. Megengedtem, hogy a jáspis kő árnyéka beborítsa a szívemet, elfelejtve, hogy minden lélek szabadon szárnyalhat, és az én dolgom az, hogy örüljek a szárnyalásának, ne pedig irigykedjek rá. Az igazi gyógyulás nem a madár visszatérése lett volna, hanem a felismerés, hogy az ő szabadsága az én szabadságom is. És talán, ha legközelebb meglátom őt a kertemben, már nem a suttogást hallom, hanem az énekét.