Az Irigység Malachit Kígyói

Ma a parkban sétáltam, és egy idős hölgyet láttam, amint a virágait gondozta. Gyönyörű rózsái voltak, teltek és illatosak. Hirtelen egy fura, fojtogató érzés lett úrrá rajtam. Nem a rózsák szépségét csodáltam, hanem azt éreztem, hogy *nekem* miért nincsenek ilyen gyönyörű virágaim. Az irigység hideg kígyói tekeregtek a mellkasomban.

Rémülten kaptam észbe. Honnan ez az érzés? Hiszen én is szeretem a virágokat, én is próbálkozom a kertészkedéssel. Miért nem tudtam egyszerűen örülni a látványnak? Aztán eszembe jutott egy régi tanítás: az irigység nem más, mint a saját belső hiányaink kivetítése. Az, hogy mire vágyunk, de úgy érezzük, nem érhetjük el.

De vajon tényleg nem érhetem el? Vagy csak nem teszek meg mindent érte? Talán a rózsák nem az én utam, talán más virágok várnak rám, amik az én kertemben virágoznak a legszebben. Vagy talán nem is a virágok a lényeg, hanem a gondoskodás, a türelem, a szeretet, amit az idős hölgy a rózsáiba fektet.

Az irigység leleplezése önmagunk előtt fájdalmas, de felszabadító. A kígyók sziszegése emlékeztet arra, hogy hol kell dolgoznom magamon, hogy miben kell fejlődnöm. És arra, hogy ahelyett, hogy mások eredményeit irigylem, inkább a saját utamra koncentráljak, és megtaláljam a saját virágaimat.