Az Irigység Malachit Zöld Sárkánya

Az irigység, ez a malachitzöld sárkány, lappang bennünk. Nem mindig látványos, nem mindig lobog a szeme vörösen. Néha csak csendben kúszik elő, egy apró, finom sóhaj formájában, amikor valaki másnak jut elismerés, szeretet, siker. Észrevétlenül mérgezi a forrásainkat, elszürkíti a saját erőfeszítéseink fényét. Észrevettem magamban, egy régi barátom munkájának sikerét látva. Apró szúrás volt, alig érezhető, de ott volt. Rögtön megkérdeztem magamtól, miért nem én? Ahelyett, hogy örültem volna neki, a sárkány máris sziszegni kezdett.

Ekkor eszembe jutott egy régi történet egy kertészről, aki a legszebb virágokat nevelte a vidéken. Mindenki irigyelte a kertjét, a pompás színeket, az illatot. Egy nap egy vándor érkezett hozzá, és megkérdezte, mi a titka. A kertész mosolyogva válaszolta: "Szeretem a virágaimat. Öntözöm őket, még akkor is, ha borús az ég. Gyomlálom őket, még akkor is, ha fáradt vagyok. És örülök a szomszéd virágainak is, mert az ő szépségük is gazdagítja a világot."

A kertész szavai emlékeztettek arra, hogy a saját kertemre kell figyelnem. Az irigység eltereli a figyelmemet a saját belső virágaimról. Ha a másik ember sikere inspirál, ha arra sarkall, hogy én is még jobban odafigyeljek a saját utamra, akkor az az irigység átalakul valami értékesebbé: elismeréssé, motivációvá. A malachitzöld sárkányt nem kell legyőzni, hanem megtanulni együtt élni vele, irányítani a tüzét a saját céljaink felé. Így válhat az irigység a növekedésünk katalizátorává.