Az Irigység Malachit Zöld Szemei

Az erdő mélyén, ahol a napfény is csak szűrten ér el, élt egy öreg fa. Nem volt ő a legmagasabb, sem a legszebb, de gyökerei mélyen kapaszkodtak a földbe, és koronája bölcsen figyelte az idő múlását. Egy nap, egy fiatal, életerős fenyőcsemete telepedett meg a közelében. Gyorsan nőtt, ágai büszkén emelkedtek az ég felé, tűlevelei pedig a legfényesebben csillogtak a napsütésben. Az öreg fa figyelte őt, és egy addig sosem érzett, fanyar érzés kúszott a kérge alá. Irigység volt az. Nézte a fiatal fenyő tökéletes formáját, erejét, és érezte, ahogy a saját lassan kopó élete egyre értéktelenebbé válik mellette. Aztán egy éjszaka, vihar tört ki. A szél úgy cibálta a fákat, mintha játékbabák lennének. A fiatal fenyő, büszke ágaival, nem bírta a hatalmas erőt, és kettétört. Az öreg fa, bár ő is szenvedett, mégis állt, gyökerei erősen tartották. Reggel, a napfelkelte fényében, látta a letört fenyő maradványait. És ekkor értette meg. Az irigység nem a másik erejének elismerése, hanem a saját gyengeségünk elrejtése. Az öreg fa mélyen gyökerező bölcsessége segített túllépni ezen, és hálát adott a saját, viharvert, de mégis álló életéért.