Az Irigység Mohazöld Kövei

A hegyoldalban sétáltam, a Nap épp csak súrolta a fákat, festve aranyba a mohát. Megpillantottam egy apró, zöld követ, olyan volt, mintha a mohából nőtt volna ki. Felvettem, és egy furcsa, szúró érzést éreztem a mellkasomban. Irigység volt az. Nem valaki konkrét iránt, hanem az irigység maga, letisztultan, nyers valójában. Irigy voltam a kőre, mert az lehetett a moha része, én meg csak kívülálló vagyok. Milyen ostoba gondolat!

Elgondolkodtam, vajon hány irigy gondolat kíséri végig a napjaimat, észrevétlenül mérgezve a lelkem? Hányszor nézek másokra, és ahelyett, hogy örülnék a boldogságuknak, titkon kívánom az ő életüket? Az irigység egy zöld köd, ami beborítja a látásunkat, és nem engedi, hogy meglássuk a saját életünk szépségét, a saját áldásainkat. Elvette a figyelmem a hegyoldal aranyló fényéről.

Letettem a követ. Nem akartam, hogy a mohazöld irigység köve tovább mérgezze a szívem. Inkább a saját utamra koncentrálok, a saját növekedésemre. Tudom, hogy a boldogság belülről fakad, nem kívülről várható. És ha legközelebb irigységet érzek, emlékezni fogok erre a mohazöld kőre, és arra, hogy milyen üres érzés az, ha mások életét kívánom a sajátom helyett. Inkább a szeretet és az elfogadás útját választom, a mohazöld kövek helyett.