Az Irigység Mohazöld Penésze

A szív mélyén, ahol a fény már nem ér el, ott burjánzik néha az irigység mohazöld penésze. Nem harsány, nem feltűnő, csendben kúszik, befedi a belső kertet, elfojtja a virágokat, eltakarja a napfényt. Évekig tápláltam ezt a penészt magamban, egy barátom sikereit látva. Nem gyűlöltem őt, de a saját életem szürkesége, a beteljesületlen álmok fájdalma táptalajt adott a zöldes, fullasztó érzésnek.

Egy napon, egy régi, poros könyvet lapozgatva, találtam egy történetet egy kertészről, aki irigykedett a szomszédja gyönyörű rózsakertjére. Ahelyett, hogy a saját kertjét gondozta volna, azon kesergett, hogy másnak miért szebb. Egy nap vihar jött, és letarolta a szomszéd rózsáit. A kertész örült, ám a saját kertje is tönkrement a viharban, mert elhanyagolta. Akkor értette meg, hogy az irigység nem a másiktól veszi el a szépséget, hanem a sajátunkat pusztítja el.

Letettem a könyvet, és kinéztem az ablakon. Megláttam a barátomat, ahogy a saját kertjében dolgozik, mosolyogva. Akkor tudtam, hogy a vihar bennem tombolt, nem körülöttem. Elhatároztam, hogy elkezdem gondozni a saját kertemet, a saját álmaimat. Az irigység mohazöld penészét pedig lassan, türelemmel lekapargatom, hogy helyet adjak a fénynek és a szeretetnek. Mert a valódi boldogság nem a másoktól való elvételben, hanem a saját virágaink gondozásában rejlik.