Az Irigység Obszidián Szilánkjai

Az éjszaka leple alatt, mikor a Hold ezüstös fénye megpihent a fákon, egy régi, elhagyatott kertben találtam magam. A levegőben éreztem a féltékenység sűrű, nehéz illatát, mint a rothadó gyümölcsökét. Egy Obszidián szobor állt a kert közepén, egy gyönyörű nő alakja, akinek arca azonban fájdalmas grimaszba torzult. Ahogy közelebb léptem, apró, éles szilánkok kezdtek hullani a szoborból, megsebezve a kezem. Mindegyik szilánk egy-egy pillanatnyi irigységet jelképezett, amit valaha éreztem: egy barát sikerét, egy ismeretlen boldogságát, egy el nem ért álmot. A szilánkok fájdalma emlékeztetett arra, hogy az irigység nem más, mint önmagunk árnyéka, ami eltorzítja a valóságot és megmérgezi a szívet. Megértettem, hogy az irigység nem más, mint az önbizalom hiánya, az önértékelés sérülése. Csak akkor szabadulhatok fel az Obszidián szilánkjai alól, ha elfogadom magam olyannak, amilyen vagyok, és örülök mások örömének. Mert a valódi boldogság nem mások sikereinek elvitatásában, hanem az együttérzésben és a szeretetben rejlik. Ott, a Hold fényében, elhatároztam, hogy elültetem az irigység helyén a hála magjait.