Az Irigység Obszidián Tüskebokra

A hegytetőn álltam, a naplemente lángoló színeitől aranyozva. Lent, a völgyben, egy kis ház világított, ablakában boldog arcok. Megrezzent bennem valami, egy szúró, éles fájdalom. Nem az a tiszta öröm, amit mások boldogsága vált ki, hanem az irigység, egy obsidián tüskebokor, ami a lelkem közepén nőtt.

Húsz évig dédelgettem ezt a bokrot. Minden sikertelenségem, minden elmaradt álmom trágyázta. Minden más ember boldog pillanata öntözte. Azt hittem, ez a bokor véd engem, megóv a csalódástól, mert elhitette velem, hogy másoknak könnyebb.

Ma, a hegytetőn, a naplementében, hirtelen megláttam a hazugságot. Az irigység nem véd, hanem fogva tart. Nem megóv, hanem megmérgez. Nem könnyebbít, hanem elnehezít. A boldogság nem osztható, nem elvehető, hanem teremthető. Az a kis ház lent a völgyben nem az enyém, de az én házam is világíthat, ha én is meggyújtom a fényt benne.

Lehajoltam, és letörtem az obsidián bokor egy ágát. Fájdalmas volt, vérzett a lelkem, de éreztem, ahogy valami felszabadul bennem. A naplemente utolsó sugarai megvilágították az arcomat, és tudtam, hogy hosszú út áll még előttem, de most már legalább tudom, merre kell mennem. A bokor még ott van, de már nem a lelkem közepén, hanem a hegyoldalban, távol tőlem. És én, ahelyett, hogy öntözném, inkább virágot ültetek a helyére.