Az Irigység Ónix Kútjai

Az Irigység Ónix Kútjai mélyen húzódnak a lélek sötét zugaiban. Nem ordít, nem lángol, mint a harag, hanem halkan szivárog, mint a mérgezett víz, elöntve a szív forrását. Emlékszem, egykor egy kis faluban éltem, ahol mindenki egyforma életet élt. Én is ott voltam, egynek éreztem magam. Aztán jött egy idegen, festőművész. Képei olyan csodálatosak voltak, hogy a falusiak elámultak. Én is elámultam, de egy furcsa érzés is megszületett bennem. Nem tudtam elfogadni, hogy valaki ennyire tehetséges lehet, miközben én csak a megszokott, unalmas dolgokat csinálom. Éreztem, ahogy a sötét víz feltör bennem, megbénít. Először csak csendben irigyeltem a tehetségét, majd elkezdtem kritizálni a képeit, a stílusát, végül magát az embert. Éreztem, hogy a lélek kútjai megtelnek fekete ónixszal. Egy éjszaka, mikor nem tudtam aludni, lementem a folyópartra. Ott, a holdfényben, láttam a folyó tükörképét. És hirtelen megértettem: az irigység nem a másik emberről szól, hanem rólam. Az én hiányaimról, az én félelmeimről, arról, hogy nem merek kilépni a komfortzónámból, hogy nem merek önmagam lenni. A folyó tükrében megláttam a saját eltorzult arcomat, az irigység árnyékát. Akkor fogadtam meg, hogy megpróbálok szembenézni a saját félelmeimmel, és megkeresni a saját tehetségemet, még ha az nem is olyan látványos, mint a festőművészé. Elkezdtem fafaragással foglalkozni, és bár sosem lettem olyan híres, mint a festő, megtaláltam a saját örömömet, a saját kifejezési módomat. Az ónix lassan elapadt a lelkemben, helyet adva a béke és az elfogadás gyógyító vizének.