Az Irigység Ónix Tükörlabirintusa

Az ózondús őszi levegő éles illata csípte az orromat, miközben a város felett vándorló, elszórt felhőkkel tarkított égre emeltem a tekintetem. Valahogy sosem értettem a nap-éj egyenlőség varázsát, bár tudtam, hogy épp ideje lenne elengednem a múltba kapaszkodó karmaimat. Most, hogy a mérleg egyik serpenyője épp oly súlyos, mint a másik, az árnyak kitartóbban tapadnak az ember sarkára. Talán ezért vettem észre az irigységet is önmagamban.

Régen azt hittem, az irigység a szegények érzése, azoké, akik nem birtokolják azt, amire vágynak. De aztán rájöttem, hogy az irigység mindenkiben ott lakozik, mint egy rejtett zug a lélekpalotában. Néha csak egy sötét folt, máskor viszont egy egész labirintus, ókori ónix tükrökkel szegélyezve. Minden tükörben más arc, más élet, más lehetőség csillan meg. És mindegyik azt súgja: "Nézd, ő jobb, ő több, ő sikeresebb."

Észrevettem, hogy irigylem a barátnőmet, aki a kreatív munkájából él meg boldogan. Irigylem a szomszédomat, akinek a kertjében gyönyörűbb rózsák nyílnak. Irigylem a vándormadarakat, akik szabadon repülnek a távoli égbolton. És ahelyett, hogy örülnék az ő sikereiknek, az ő szépségüknek, az én lelkem megcsúfolt álmokat szül.

De az igazi felismerés akkor jött, amikor rájöttem, hogy az irigység nem a hiányt jelzi, hanem a lehetőséget. A vágyat, ami bennem él, de még nem mertem megvalósítani. Nem az ő élete kell nekem, hanem az a rész belőlem, ami hiányzik, és amit csak én adhatok meg magamnak. Ezért most itt állok, és megpróbálom lebontani az ónix tükörlabirintus falait. Kezemben a megbocsátás kalapácsa, az elfogadás vésője, és a szeretet égető lángja.