Az Irigység Peridot Zöld Máglyái

Az irigység csendben kúszik be a szívbe, mint egy kígyó a bozótosba. Nem kiabál, nem ordít, csak suttog, lassan mérgezve a lelket. Emlékszem, egy napfényes őszi délutánon éreztem először a peridot zöld máglyáit a mellkasomban. Barátnőm új műterme pompázott előttem, tele fényekkel, ecsetekkel, és az ő alkotásainak dicsőségével. Én, aki annyira vágytam egy saját kis helyre, ahol a szívem kiönthetem a vászonra, hirtelen ürességet éreztem. Nem örültem igazán a sikerének, helyette egy szúrós érzés, az irigység peridot zöld máglyái lobbantak fel bennem.

Napokig marcangoltam magam. Miért neki? Miért nem nekem? Ahelyett, hogy a saját álmomért küzdöttem volna, az ő sikerétől éreztem magam kevesebbnek. Aztán egy éjszaka, álmatlanul forgolódva, megértettem valamit. Az irigység nem más, mint el nem ismert vágy. Az, amire irigy vagyok másokban, az bennem is ott szunnyad, csak éppen elhanyagoltam.

A peridot zöld máglyái elhamvasztották a kétségeimet és a félelmeimet. Rájöttem, hogy a barátnőm sikere nem az én kudarcam, hanem egy tükör, ami megmutatja, mire vagyok képes. Ahelyett, hogy irigykednék, inspirációt kell merítenem belőle. Attól a naptól kezdve, nem a mások fényében próbáltam ragyogni, hanem a saját tüzemet tápláltam. És lassan, de biztosan, a saját műtermem is megtelt fénnyel és élettel. Az irigység elmúlt, helyét pedig a hála és a kitartás vette át. Mert a legfényesebb csillag is csak akkor ragyoghat igazán, ha a saját útját járja.