Az Irigység Peridot Zöld Mocsara

Soha nem értettem igazán az irigységet. Mint valami rejtett, sötét zuga az emberi léleknek, amitől ösztönösen irtózom. Aztán rájöttem, hogy ez is egy tükör. Egy torz tükör ugyan, de mégis a saját fényeimet és árnyaimat vetíti elém.

Évekkel ezelőtt egy régi barátom, akitől mindig is távol állt a spiritualitás, hirtelen hatalmas sikereket ért el a karrierjében. Figyeltem, ahogy feljebb és feljebb jut a ranglétrán, miközben én, aki annyi időt és energiát fektettem az önismeretbe és a fejlődésbe, úgy éreztem, egyhelyben topogok. És akkor megéreztem. Egy apró, savanyú ízt a számban. Irigység volt.

Megrémültem. Hogyan lehetek irigy valakire, akit szeretek? Hogyan kívánhatnám, hogy kevesebbje legyen? De aztán rájöttem, hogy nem neki kívánom a kevesebbet, hanem magamnak a többet. Az irigység nem a másik ember megbüntetése, hanem a saját hiányérzetünk hangos kiáltása.

Ekkor kezdtem el mélyebben vizsgálni a saját érzéseimet. Mit hiányolok? Mire vágyom valójában? Mi az, amiért irigykedem a barátomra? Nem a pozícióra vagy a pénzre, hanem a bátorságra, amivel megragadta a lehetőségeket, és a kitartásra, amivel elérte a céljait.

Az irigység peridot zöld mocsarában ragadtam, de ahelyett, hogy elmerültem volna benne, a hiányérzetemet használtam útmutatóként. Megengedtem magamnak, hogy vágyjak arra, amire a barátomnak már van, és elkezdtem tenni érte. Elindultam a saját utamon, a saját tempómban, és ahelyett, hogy a barátom sikerét irigyeltem volna, inspirációként használtam.

Az irigység nem feltétlenül valami rossz. Ha okosan használjuk, rámutathat arra, ami hiányzik az életünkből, és motiválhat a változásra. Csak ne engedjük, hogy eluralkodjon ra