Az Irigység Rozsdavörös Köde

Az irigység… egy alattomos, rozsdavörös köd, ami lassan telepszik meg a szívünkben, elszívva a fényt és a derűt. Nem feltétlenül egy másik ember anyagi javaira vágyunk, hanem inkább a belőle áradó valami megfoghatatlanra: a könnyedségre, a sikerre, a békére, amiről azt hisszük, neki könnyebben jön. És ahogy ez a köd sűrűsödik, elkezdjük hibáztatni őt, a körülményeket, az egész világot azért, mert mi nem érezzük azt, amit látunk.

Évekkel ezelőtt én is ebbe a ködbe burkolóztam. Egy kedves barátnőm hirtelen szárnyalni kezdett a karrierjében, míg én egy helyben toporogtam. Ahelyett, hogy örültem volna neki, irigység mart. Elkezdtem kritizálni a munkáját, megkérdőjelezni a tehetségét, és legbelül reméltem, hogy hamarosan hibázik.

Aztán egy nap, meditáció közben, megjelent előttem egy kép: egy sötét, fullasztó kamra, ahol én magam tartózkodom, és kívülről nézem, ahogy a barátnőm a ragyogó napsütésben táncol. Ekkor értettem meg, hogy a kamra ajtaját én zártam be. A köd, ami elhomályosítja a látásomat, az én teremtényem. Az irigység nem külső erő, hanem egy belső választás.

Azóta, ha érzem, hogy a rozsdavörös köd közeleg, emlékeztetem magam erre a képre. Lélegzetet veszek, és tudatosan a fényre koncentrálok. A barátnőm sikere nem elvesz tőlem, hanem inspirál. És a kamra kulcsa, mindig nálam van.